Aoi
Első kupak - Ünnepi bomba
Caleb kómásan kelt fel
másnap reggel. Igaz, még mindig nem fogadta el, hogy el kell hagyniuk egy új
nemzedék miatt Angliát, de attól még annyira hajlandó volt, hogy lemenjen a
konyhába, annak reményében, hogy nincs ott senki. Azonban ez nem jött össze
neki, kedveltebb bátyja, Agustin a konyhapultnál ülve itta a kedvenc italát, az
epres tejet. Világos barna haját sikeresen összekócolta alvás közben, szürke,
kék csíkozású pizsamáját, mintha kissé már kinőtte volna, zöld íriszeiben pedig
ott pompázott még a reggeli tudatlanság. Ám, mikor meglátta kisöccsét egyből
egy lágy mosoly terült el az arcán. Tudta, hogy testvére mennyire forrófejű, de
bízott abban, hogy a karácsonyi, szent hangulat az ő szívét is meglágyítja.
Persze, ez hiú remény volt, hiszen a tizenöt éves fiút semmi nem vidította fel,
vagy hozta jó kedvre. El kell hagynia a helyet, ahol felnevelkedett, és még egy
kedves barátja is haragszik rá, Avary. Csak nem hiszik, hogy megnyugszik?!
- Nos, pici szíved
megbékélt Dublinnal? – törte meg az idősebbik a köztük lévő hatalmas csendet.
Ikertestvére és szülei még az igazak álmát aludták, csak ők ketten voltak
ébren, ezért is volt ez a megfelelő pillanat, hogy megbeszélje vele a
helyzetet. Őt különösebben nem zavarta, hogy Írországban kell tovább élnie.
Szüleik ott dolgoztak, amikor az ikrek születtek, majd másfél éves korukig el
sem költöztek. Csupán a cég, ahol édesapjuk, Wyne dolgozott áthelyezte a férfit
a szülővárosukba, Londonba. Caleb továbbra sem szólalt meg, játszotta a némát,
a nehezen kaphatót, de ez tőle megszokott volt. Igaz, ő bizton állította, hogy
a családja kiszorítja őt a közösségből, ez nem így volt. Mindent megkapott egy
szavára, anyjuk miatt. Dana félig magyar volt, félig pedig angol, de sajna a
szülei elváltak. A nő apjánál maradt a szigetországban, míg édesanyja
visszatért Magyarországra. Ezért is volt az, hogy a család minden nyarat ott
töltött. Ott viszonylag tényleg nyár volt, jó meleg és a magyar tenger is
felbecsülhetetlen. De Dublin maga volt a Mennyország! Kedves emberek, hatalmas,
szép tájak meg a többi. A házaspárnak igencsak tetszett az Ír város. – Nem vagy
hajlandó beszélni velem, ugye? – sóhajtott fel szomorúan Agustin. Ekkor lépett
be a helyiségbe ikertestvére, ő már rendbe szedte magát – makulátlan, selymes
haját oldalra fésülte, fehér ingje –, amit könyökéig tűrt fel – smaragd
lélektükrei alatt fekete karikák jelentek meg, azt jelezvén, hogy viselőjük nem
aludt eleget, avagy semennyit. A hűtőhöz sétált, ott kicsit megigazította
halálfejes övét, hogy fekete, csőszárú nadrágja ne csússzon le karcsú
derekáról.
- Jó reggelt! – vett
elő egy félliteres szénsavmentes ásványvizet, majd helyet foglalt idősebbik mása
mellett.
- Jó reggelt – mondta
mosolyogva, de öccsük meg se szólalt. Herold értetlenül pislogott először,
teljesen kiment a fejéből a tegnap esti incidens, de ebből a némaságból minden
beugrott. Csak megforgatta a szemét, valami beszóláson agyalt, azonban a csengő
hangja megzavarta. Caleb kicsit összerezzent rá, hiszen olyan hirtelen,
olyannyira hangosan zendült fel a nagy, kínos csöndben -, mely neki már kezdett
kellemessé válni -, hogy egy pillanatra azt hitte, bomba, esetleg gránát
robbant a közelben. Agustin egy kortyban lehúzta a maradék epres tejét, majd
rögtön szaladt ajtót nyitni. Egy lány várt ott, sötétszőke, hullámos hajjal,
hatalmas, csillogó, kék szemekkel, egy divatos, térdéig érő fehér kabátban és
szoknyában, hozzáillő lapos talpú, piros csizmában. Kedvesét kereste,
pontosabban azt, aki ajtót nyitott neki, aztán egy csókkal üdvözölte. Nem
érezte kínosan magát a fiú, hogy nem divatos ruhákban áll szerelme előtt, és ez
Alice-t sem zavarta. Herold is utánuk ment, érdekelte, kivel van el olyan jól
bátyja annyira. Sajnos csalódott, nem értette a jelenetet. Az ő ikrének barátnője volna? Az ő csajozó társának? Na, azt nem hiszi
el! Bizonyára egy osztálytársa, vagy egyéb, de barátnője semmiképp nem lehet. Az teljeséggel lehetetlen, szinte
biztos volt abban, az a tény még a fizika, sőt minden tudomány törvényeit
meghazudtolná. Oda kint az ég borús volt, szokásos londoni időjárás uralkodott
a városon. Míg tegnap gyönyörű fehérbe költözött az ország, addig aznap
valamilyen szörnyű vihar közeledett, minden szépet elmosva. Talán ezt a vihart
Herold Kinney-nek hívták.
- Ki ez?! – trappolt
Agustin mellé. Az először nem is tudta, mit mondhatna, igazából azt sem
értette, hogy kisebbik mása miféle válaszra vár. Gondolkozóba esett; öccse
kicsit túl forrófejű volt, talán nem lett volna szerencsés elmondani neki az
igazat. Ám, mielőtt válaszolhatott volna, Alice megtette.
- A barátnője – mondta ki büszkén. Ekkor már
Caleb is odament, érdekelte, mi ez a hatalmas ünnepi susmorgás a bejáratnál.
Gonosz mosoly kúszott az arcára a szó hallatán; tudta, robban a bomba. Jól
sejtette, fiatalabbik bátyjának több sem kellett, kibukott.
- A barátnőd vagy
csupán csak dugni akarod? – kérdezte gúnyos, lenéző vigyorral az arcán. Azonban
belülről ette a sárga irigység, még pedig azért, mert így a lány többet van
Agusttal, mint ő. Ezt természetesen nem hagyhatja!
Hármuk közül legidősebb
arcán erős pír jelent meg, ráadásul a szégyentől, hogy ilyen testvérei vannak.
Nem hiszi el, ő nem lehet szerelmes?! Na,csak figyeljenek! Őt nem nevetik ki, ő
igenis szerelmes a lányba, ha akarják, ha nem.
- Nem, mintha rád
tartozna a hálószobai dolgaim, de egyébként nem, még meg sem fektettem – emelte
ki az utolsó szót, majd folytatta: -, és amíg nem ismerjük meg egymást eléggé,
nem is fogom! – jelentette ki határozottan, mire Alice arca olyan lett, akár
egy paradicsom. Furcsa érzéseket táplált
Agustin iránt, amit maga sem értett. De kellemes volt, élvezte, szóval úgy
gondolta, járni kezd a fiúval. Hiszen mindketten próbaként mentek bele a
kapcsolatba, de… Talán, ez már kicsit többé vált.
- Chh, nem is érdekel –
fordította el a fejét dacosan ikre. Bántotta példaképe beszédstílusa, hiszen
eddig vele mindig olyan kedves volt… Ez a lány! Ő tehet mindenről! De majd
meglássák, ő bosszút fog állni.
- Hali! – jelent meg
Alice mögött egy kisebb, fiatalabb lány. Arcát kicsípte a hideg, fehér sapkája
alól kilógott pár hullámos, fekete hajtincs, kissé húsosabb testét egy lila,
téli kabáttal takarta, vaskosabb, mégis formás lábait a mai divat szerinti
farmerbe bujtatta, hozzávaló bakanccsal. Caleb, amint meghallotta az ismerős
hangot, nagyon meglepődött. Mit kereshetett itt Avary, amikor jelenleg ki nem
állhatja a fiút? Talán eljött, hogy szemtől-szembe megmondja a magáét? – Látom,
zavarok – mérte végig az előtte álló nőcskét, majd vállat vonva, kicsit arrébb
lökte. – Bejövök.
- Mi?! – sápadt le még
jobban Herold. – Te ki vagy?! – köpte a számára idegen lánynak. Öccse
gondterhelten megmasszírozta orrnyergét, nyugtatóan bátyja vállára helyezte a
kezét, és úgy nézett fel rá. Nem tudja, mi lelte Heroldot, de ma igencsak
ingerültnek tűnt számára. Lehetséges, hogy…
- Nyugi, haver! Ő csak
Avary – mutatta be osztálytársát.
- Király… Akkor itt
mindenkinek van csaja, rajtam kívül – vázlatolta fel a mostani helyezet az idei
csajozó mester. – Akkor tűnés! – lökte ki egytől-egyig mindegyiket az ajtón,
majd azt be is zárta. Egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy fivérei még
pizsamában voltak, sőt, ez a tény zavarta a legkevésbé. Inkább csak magában fortyogott,
visszament a nappaliba, ahol helyet foglalt a kanapén, és nézte a tévét. Ők
négyen, akiket kiszorítottak tehetetlenül pislogottak először az ajtóra, aztán
egymásra.
- Hát, mi elmentünk
meginni egy kávét – szólalt fel Agustin. Testvére furcsán méregetni kezdte, de
végül bólintott. Ha ő ilyen öltözékben
akar emberek közé menni, hát akkor tegye, ő aztán nem tartja vissza. A két
fiatal szerelmes összekulcsolta az ujjaikat, majd távoztak is, nem törődve az
őket vizslató értetlen tekintetekkel. Már csak Avary és Caleb maradt a ház
előtt. A fiú nem mert osztálytársára nézni; félt, sőt szégyellte is magát,
amiért így megfeledkezett róla. Azonban a lány már nem haragudott rá. Amikor
írt neki valamilyen megfogalmazhatatlan érzés kerítette magába, mely nem hagyta
nyugodni, és írt barátjának. Persze ő most nem volt zavarban, még csak nem is
érezte magát kellemetlenül, csupán nézte a nagy, kék szemével Caleböt, és várt.
Várta, hogy végre megszólaljon, hogy felé forduljon, de ez nem történt meg. A
fiú összekulcsolta a karját, továbbá megdörzsölte felkarját, mivel fázott. Egy
szál pizsamában volt a mínuszokban, még jó, hogy nem volt melege! Felettük a
felhők pedig egyre gyűltek és gyűltek, valamilyen ronda időjárást képezve
ezzel, mivel percek sem teltek el, az ég leszakadt. Hatalmas, hideg cseppek
érkezetek a vékony ruhadarabra, nem sokkal később pedig már át is áztatták azt.
Avary-n vastag, jó anyagú kabát volt, ő nem érezte az eső fagyos hidegét, talán
észre sem vette volna, hogy esik, ha Caleb felsőteste pillanatok alatt elő nem
tűnik számára. Erre csak kicsit elpirult, hiszen lányból volt, persze, hogy
zavarba hozta. Barátjának nem volt az az igen izmos teste, mégsem volt az a
csont vékony. Pont jó! És az a mellizom!
– gondolta magában Avary. Nem bírt magával, sosem volt tűrő képessége. Végig
nézett Calebön; barna tincsei zöld íriszeit takarták, mivel a földre meredt,
alvós ruhájából szinte patakszerűen folyt a víz, és a hidegtől már rendesen
remegett. Teljesen szerencsétlen képét mutatta, ezért mosolyodott el a lány,
majd ölelte meg szorosan a nem rég megismert srácot.
- Mit csinálsz? – Caleb
hangja halk volt, meg lehet az is, hogy suttogott. Maga sem értette, miért, de
jól esett számára ez a gesztus. Barátos nője puha volt, jó illatú, na meg
aranyos.
- Megölellek, te nyomi
– válaszolta rendes hangnemben Avary. Erre Caleb felnevetett; teljesen
megnyugodott, hogy kettejük között szent a béke, nincs harag, és végre újra
lett egy barátja. Kicsit sok volt egyszerre az összeveszés vele és a
családjával. De, hogy az egyikkel rendeződtek a dolgok, kissé ellazította,
felvidította.
- Boldog Karácsonyt! –
ölelte jobban magához Avary-t, aztán felkapta, és úgy pörgette. Osztálytársa
csak nevetett, kilógó tincseiből repkedtek ki a vízcseppek, el is szédült, de
nem zavarta, jól érezte magát. Ezután Caleb anyukája beengedte őket, a fiú
gyorsan megszárította magát, és vett fel egy normális melegítő szettet, hogy
melegítse magát. Avary-nek is adott egy törülközőt, ittak forró teát,
beszélgettek a szobájában, jól érezték magukat, míg nem… Kiderült a feszült
hangulat háttere.
- Elköltözünk Dublinba
– közölte az ide nem illő tényt Caleb. Épp egy most kiadott könyvről
beszélgettek, hiszen az orosz tanárjuk írta, rengeteg orosz poénnal, amit senki
más nem értett magán kívül. A lány belekortyolt az italába; Topjoy-t ivott.
Barátja, amikor járt Magyarországon beleszeretett a gyümölcslé eme fajtájába,
ezért nagyanyjuk mindig küld nekik. A lánynak nem ízlett annyira, ő kóla párti
volt, de nem zavarta, hogy most ezt tömte belé. Gondolkozott, mit is kéne erre
reagáljon, mit is kéne éreznie. De nem tudta megfejteni, ürességet érzett,
kicsi szomorúságot, de ezt persze nem mondhatta el. Caleb feszülten várta a
választ, vagy azt, hogy a fejéhez vágjon csúnya dolgokat, és itt hagyja örökké.
De nem ez történt, nevetés zengett fel, jóízű nevetés.
- Megnéznélek manó
ruhában. Tudod, olyan lóherés kalapban – nevetett Avary. Caleb azonban nem, ez
számára nem volt vicces, ez igen is komoly tény volt. Bántotta, hogy nem
értette meg, mit akar ezzel mondani; nem itt fognak élni, nem látják egymást
többé! Ez olyan felfoghatatlan?!
- Kistesóm lesz –
sorolta tovább, hátha úgy leesik a húsz fillér osztálytársának. Ő értette, hogy
Caleböt lehet, hogy most látja utoljára, de nem akarta magát szomorúnak
mutatni, nem akarta, hogy Caleb is olyan punnyadt legyen majd egész végig. Nem!
- Figyelj – sóhajtott
fel -, tudom, jó legkisebbnek lenni, de ne bánkódj. Én akkor is a haverod
leszek, ha Alaszkába költöztök – mosolygott rá nyugtatóan. Azonban a fiú nem
nyugodott meg, haragudott, amiért Avary nem tombolt, nem próbálta marasztalni,
vagy hasonlók. Ezt várta, de mégsem tudta, mit reagált volna rá. Most csak bólintott,
többet nem tehetett. Legfeljebb, amikor Avary bejelentette, hogy mennie kell,
elkísérte, aztán újból hazament, elővett egy Topjoy-t, beleivott, miközben
leolvasta a magyar szöveggel írt üzenetet. Vagyis azt várta, hogy magyar lesz,
hiszen onnan származik a termék, de… A szöveg feketén-fehéren, angolul azt
írta; Néha jobb, ha nem mondod el a
titkaidat. Lehet, feszült leszel, de jobb. Ezen kicsit meglepődött, de nem
foglalkoztatta különösebben, zsebre dugta a kupakot, az üveget a kezébe fogva
felment a szobájába. Ám ő azt nem tudta, amint a nadrágzsebe esett a tárgy, a
szöveg megváltozott: Ne engedd el olyan
könnyen. Többet érez, mint te azt hiszed.