2015. szeptember 6., vasárnap

Első kupak - Ünnepi bomba

Halihó, iszogatók! :) Szóval mint az információknál olvashatjátok, friss két hetente szerdán volna, és úgy döntöttem ezen a héten kezdem, de sikerült egy késéssel indítanom. Juhé... Bocsika, csak még bele kell rázódnom a gimibe, most lettem kilencedikes. Szurkoljatok, hogy a küzdősport, írás és a tanulás menjen egyszerre. :) Ezt a fejezetet, mint láthatjátok E/3-ban írtam. Miért? Mivel, amikor megírtam E/1-ben, nem tetszett. Átfogalmaztam, úgysem. Ezért ennél maradtam. Esetleg megtudnátok mondani, hogy folytassam így E/3-ban, vagy írjam át E/1-be, és akkor folytatódna a történet is abban a szemszögben. Előre is köszönöm, ha valaki segít eldönteni. :) Jó olvasást! 



Aoi

Első kupak - Ünnepi bomba 

Caleb kómásan kelt fel másnap reggel. Igaz, még mindig nem fogadta el, hogy el kell hagyniuk egy új nemzedék miatt Angliát, de attól még annyira hajlandó volt, hogy lemenjen a konyhába, annak reményében, hogy nincs ott senki. Azonban ez nem jött össze neki, kedveltebb bátyja, Agustin a konyhapultnál ülve itta a kedvenc italát, az epres tejet. Világos barna haját sikeresen összekócolta alvás közben, szürke, kék csíkozású pizsamáját, mintha kissé már kinőtte volna, zöld íriszeiben pedig ott pompázott még a reggeli tudatlanság. Ám, mikor meglátta kisöccsét egyből egy lágy mosoly terült el az arcán. Tudta, hogy testvére mennyire forrófejű, de bízott abban, hogy a karácsonyi, szent hangulat az ő szívét is meglágyítja. Persze, ez hiú remény volt, hiszen a tizenöt éves fiút semmi nem vidította fel, vagy hozta jó kedvre. El kell hagynia a helyet, ahol felnevelkedett, és még egy kedves barátja is haragszik rá, Avary. Csak nem hiszik, hogy megnyugszik?!

- Nos, pici szíved megbékélt Dublinnal? – törte meg az idősebbik a köztük lévő hatalmas csendet. Ikertestvére és szülei még az igazak álmát aludták, csak ők ketten voltak ébren, ezért is volt ez a megfelelő pillanat, hogy megbeszélje vele a helyzetet. Őt különösebben nem zavarta, hogy Írországban kell tovább élnie. Szüleik ott dolgoztak, amikor az ikrek születtek, majd másfél éves korukig el sem költöztek. Csupán a cég, ahol édesapjuk, Wyne dolgozott áthelyezte a férfit a szülővárosukba, Londonba. Caleb továbbra sem szólalt meg, játszotta a némát, a nehezen kaphatót, de ez tőle megszokott volt. Igaz, ő bizton állította, hogy a családja kiszorítja őt a közösségből, ez nem így volt. Mindent megkapott egy szavára, anyjuk miatt. Dana félig magyar volt, félig pedig angol, de sajna a szülei elváltak. A nő apjánál maradt a szigetországban, míg édesanyja visszatért Magyarországra. Ezért is volt az, hogy a család minden nyarat ott töltött. Ott viszonylag tényleg nyár volt, jó meleg és a magyar tenger is felbecsülhetetlen. De Dublin maga volt a Mennyország! Kedves emberek, hatalmas, szép tájak meg a többi. A házaspárnak igencsak tetszett az Ír város. – Nem vagy hajlandó beszélni velem, ugye? – sóhajtott fel szomorúan Agustin. Ekkor lépett be a helyiségbe ikertestvére, ő már rendbe szedte magát – makulátlan, selymes haját oldalra fésülte, fehér ingje –, amit könyökéig tűrt fel – smaragd lélektükrei alatt fekete karikák jelentek meg, azt jelezvén, hogy viselőjük nem aludt eleget, avagy semennyit. A hűtőhöz sétált, ott kicsit megigazította halálfejes övét, hogy fekete, csőszárú nadrágja ne csússzon le karcsú derekáról.

- Jó reggelt! – vett elő egy félliteres szénsavmentes ásványvizet, majd helyet foglalt idősebbik mása mellett.

- Jó reggelt – mondta mosolyogva, de öccsük meg se szólalt. Herold értetlenül pislogott először, teljesen kiment a fejéből a tegnap esti incidens, de ebből a némaságból minden beugrott. Csak megforgatta a szemét, valami beszóláson agyalt, azonban a csengő hangja megzavarta. Caleb kicsit összerezzent rá, hiszen olyan hirtelen, olyannyira hangosan zendült fel a nagy, kínos csöndben -, mely neki már kezdett kellemessé válni -, hogy egy pillanatra azt hitte, bomba, esetleg gránát robbant a közelben. Agustin egy kortyban lehúzta a maradék epres tejét, majd rögtön szaladt ajtót nyitni. Egy lány várt ott, sötétszőke, hullámos hajjal, hatalmas, csillogó, kék szemekkel, egy divatos, térdéig érő fehér kabátban és szoknyában, hozzáillő lapos talpú, piros csizmában. Kedvesét kereste, pontosabban azt, aki ajtót nyitott neki, aztán egy csókkal üdvözölte. Nem érezte kínosan magát a fiú, hogy nem divatos ruhákban áll szerelme előtt, és ez Alice-t sem zavarta. Herold is utánuk ment, érdekelte, kivel van el olyan jól bátyja annyira. Sajnos csalódott, nem értette a jelenetet. Az ő ikrének barátnője volna? Az ő csajozó társának? Na, azt nem hiszi el! Bizonyára egy osztálytársa, vagy egyéb, de barátnője semmiképp nem lehet. Az teljeséggel lehetetlen, szinte biztos volt abban, az a tény még a fizika, sőt minden tudomány törvényeit meghazudtolná. Oda kint az ég borús volt, szokásos londoni időjárás uralkodott a városon. Míg tegnap gyönyörű fehérbe költözött az ország, addig aznap valamilyen szörnyű vihar közeledett, minden szépet elmosva. Talán ezt a vihart Herold Kinney-nek hívták.

- Ki ez?! – trappolt Agustin mellé. Az először nem is tudta, mit mondhatna, igazából azt sem értette, hogy kisebbik mása miféle válaszra vár. Gondolkozóba esett; öccse kicsit túl forrófejű volt, talán nem lett volna szerencsés elmondani neki az igazat. Ám, mielőtt válaszolhatott volna, Alice megtette.

- A barátnője – mondta ki büszkén. Ekkor már Caleb is odament, érdekelte, mi ez a hatalmas ünnepi susmorgás a bejáratnál. Gonosz mosoly kúszott az arcára a szó hallatán; tudta, robban a bomba. Jól sejtette, fiatalabbik bátyjának több sem kellett, kibukott.

- A barátnőd vagy csupán csak dugni akarod? – kérdezte gúnyos, lenéző vigyorral az arcán. Azonban belülről ette a sárga irigység, még pedig azért, mert így a lány többet van Agusttal, mint ő. Ezt természetesen nem hagyhatja!
Hármuk közül legidősebb arcán erős pír jelent meg, ráadásul a szégyentől, hogy ilyen testvérei vannak. Nem hiszi el, ő nem lehet szerelmes?! Na,csak figyeljenek! Őt nem nevetik ki, ő igenis szerelmes a lányba, ha akarják, ha nem.

- Nem, mintha rád tartozna a hálószobai dolgaim, de egyébként nem, még meg sem fektettem – emelte ki az utolsó szót, majd folytatta: -, és amíg nem ismerjük meg egymást eléggé, nem is fogom! – jelentette ki határozottan, mire Alice arca olyan lett, akár egy paradicsom.  Furcsa érzéseket táplált Agustin iránt, amit maga sem értett. De kellemes volt, élvezte, szóval úgy gondolta, járni kezd a fiúval. Hiszen mindketten próbaként mentek bele a kapcsolatba, de… Talán, ez már kicsit többé vált.

- Chh, nem is érdekel – fordította el a fejét dacosan ikre. Bántotta példaképe beszédstílusa, hiszen eddig vele mindig olyan kedves volt… Ez a lány! Ő tehet mindenről! De majd meglássák, ő bosszút fog állni.

- Hali! – jelent meg Alice mögött egy kisebb, fiatalabb lány. Arcát kicsípte a hideg, fehér sapkája alól kilógott pár hullámos, fekete hajtincs, kissé húsosabb testét egy lila, téli kabáttal takarta, vaskosabb, mégis formás lábait a mai divat szerinti farmerbe bujtatta, hozzávaló bakanccsal. Caleb, amint meghallotta az ismerős hangot, nagyon meglepődött. Mit kereshetett itt Avary, amikor jelenleg ki nem állhatja a fiút? Talán eljött, hogy szemtől-szembe megmondja a magáét? – Látom, zavarok – mérte végig az előtte álló nőcskét, majd vállat vonva, kicsit arrébb lökte. – Bejövök.

- Mi?! – sápadt le még jobban Herold. – Te ki vagy?! – köpte a számára idegen lánynak. Öccse gondterhelten megmasszírozta orrnyergét, nyugtatóan bátyja vállára helyezte a kezét, és úgy nézett fel rá. Nem tudja, mi lelte Heroldot, de ma igencsak ingerültnek tűnt számára. Lehetséges, hogy…

- Nyugi, haver! Ő csak Avary – mutatta be osztálytársát.

- Király… Akkor itt mindenkinek van csaja, rajtam kívül – vázlatolta fel a mostani helyezet az idei csajozó mester. – Akkor tűnés! – lökte ki egytől-egyig mindegyiket az ajtón, majd azt be is zárta. Egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy fivérei még pizsamában voltak, sőt, ez a tény zavarta a legkevésbé. Inkább csak magában fortyogott, visszament a nappaliba, ahol helyet foglalt a kanapén, és nézte a tévét. Ők négyen, akiket kiszorítottak tehetetlenül pislogottak először az ajtóra, aztán egymásra.

- Hát, mi elmentünk meginni egy kávét – szólalt fel Agustin. Testvére furcsán méregetni kezdte, de végül bólintott.  Ha ő ilyen öltözékben akar emberek közé menni, hát akkor tegye, ő aztán nem tartja vissza. A két fiatal szerelmes összekulcsolta az ujjaikat, majd távoztak is, nem törődve az őket vizslató értetlen tekintetekkel. Már csak Avary és Caleb maradt a ház előtt. A fiú nem mert osztálytársára nézni; félt, sőt szégyellte is magát, amiért így megfeledkezett róla. Azonban a lány már nem haragudott rá. Amikor írt neki valamilyen megfogalmazhatatlan érzés kerítette magába, mely nem hagyta nyugodni, és írt barátjának. Persze ő most nem volt zavarban, még csak nem is érezte magát kellemetlenül, csupán nézte a nagy, kék szemével Caleböt, és várt. Várta, hogy végre megszólaljon, hogy felé forduljon, de ez nem történt meg. A fiú összekulcsolta a karját, továbbá megdörzsölte felkarját, mivel fázott. Egy szál pizsamában volt a mínuszokban, még jó, hogy nem volt melege! Felettük a felhők pedig egyre gyűltek és gyűltek, valamilyen ronda időjárást képezve ezzel, mivel percek sem teltek el, az ég leszakadt. Hatalmas, hideg cseppek érkezetek a vékony ruhadarabra, nem sokkal később pedig már át is áztatták azt. Avary-n vastag, jó anyagú kabát volt, ő nem érezte az eső fagyos hidegét, talán észre sem vette volna, hogy esik, ha Caleb felsőteste pillanatok alatt elő nem tűnik számára. Erre csak kicsit elpirult, hiszen lányból volt, persze, hogy zavarba hozta. Barátjának nem volt az az igen izmos teste, mégsem volt az a csont vékony. Pont jó! És az a mellizom! – gondolta magában Avary. Nem bírt magával, sosem volt tűrő képessége. Végig nézett Calebön; barna tincsei zöld íriszeit takarták, mivel a földre meredt, alvós ruhájából szinte patakszerűen folyt a víz, és a hidegtől már rendesen remegett. Teljesen szerencsétlen képét mutatta, ezért mosolyodott el a lány, majd ölelte meg szorosan a nem rég megismert srácot.

- Mit csinálsz? – Caleb hangja halk volt, meg lehet az is, hogy suttogott. Maga sem értette, miért, de jól esett számára ez a gesztus. Barátos nője puha volt, jó illatú, na meg aranyos.

- Megölellek, te nyomi – válaszolta rendes hangnemben Avary. Erre Caleb felnevetett; teljesen megnyugodott, hogy kettejük között szent a béke, nincs harag, és végre újra lett egy barátja. Kicsit sok volt egyszerre az összeveszés vele és a családjával. De, hogy az egyikkel rendeződtek a dolgok, kissé ellazította, felvidította.

- Boldog Karácsonyt! – ölelte jobban magához Avary-t, aztán felkapta, és úgy pörgette. Osztálytársa csak nevetett, kilógó tincseiből repkedtek ki a vízcseppek, el is szédült, de nem zavarta, jól érezte magát. Ezután Caleb anyukája beengedte őket, a fiú gyorsan megszárította magát, és vett fel egy normális melegítő szettet, hogy melegítse magát. Avary-nek is adott egy törülközőt, ittak forró teát, beszélgettek a szobájában, jól érezték magukat, míg nem… Kiderült a feszült hangulat háttere.

- Elköltözünk Dublinba – közölte az ide nem illő tényt Caleb. Épp egy most kiadott könyvről beszélgettek, hiszen az orosz tanárjuk írta, rengeteg orosz poénnal, amit senki más nem értett magán kívül. A lány belekortyolt az italába; Topjoy-t ivott. Barátja, amikor járt Magyarországon beleszeretett a gyümölcslé eme fajtájába, ezért nagyanyjuk mindig küld nekik. A lánynak nem ízlett annyira, ő kóla párti volt, de nem zavarta, hogy most ezt tömte belé. Gondolkozott, mit is kéne erre reagáljon, mit is kéne éreznie. De nem tudta megfejteni, ürességet érzett, kicsi szomorúságot, de ezt persze nem mondhatta el. Caleb feszülten várta a választ, vagy azt, hogy a fejéhez vágjon csúnya dolgokat, és itt hagyja örökké. De nem ez történt, nevetés zengett fel, jóízű nevetés.

- Megnéznélek manó ruhában. Tudod, olyan lóherés kalapban – nevetett Avary. Caleb azonban nem, ez számára nem volt vicces, ez igen is komoly tény volt. Bántotta, hogy nem értette meg, mit akar ezzel mondani; nem itt fognak élni, nem látják egymást többé! Ez olyan felfoghatatlan?!

- Kistesóm lesz – sorolta tovább, hátha úgy leesik a húsz fillér osztálytársának. Ő értette, hogy Caleböt lehet, hogy most látja utoljára, de nem akarta magát szomorúnak mutatni, nem akarta, hogy Caleb is olyan punnyadt legyen majd egész végig. Nem!


- Figyelj – sóhajtott fel -, tudom, jó legkisebbnek lenni, de ne bánkódj. Én akkor is a haverod leszek, ha Alaszkába költöztök – mosolygott rá nyugtatóan. Azonban a fiú nem nyugodott meg, haragudott, amiért Avary nem tombolt, nem próbálta marasztalni, vagy hasonlók. Ezt várta, de mégsem tudta, mit reagált volna rá. Most csak bólintott, többet nem tehetett. Legfeljebb, amikor Avary bejelentette, hogy mennie kell, elkísérte, aztán újból hazament, elővett egy Topjoy-t, beleivott, miközben leolvasta a magyar szöveggel írt üzenetet. Vagyis azt várta, hogy magyar lesz, hiszen onnan származik a termék, de… A szöveg feketén-fehéren, angolul azt írta; Néha jobb, ha nem mondod el a titkaidat. Lehet, feszült leszel, de jobb. Ezen kicsit meglepődött, de nem foglalkoztatta különösebben, zsebre dugta a kupakot, az üveget a kezébe fogva felment a szobájába. Ám ő azt nem tudta, amint a nadrágzsebe esett a tárgy, a szöveg megváltozott: Ne engedd el olyan könnyen. Többet érez, mint te azt hiszed.  


2015. augusztus 24., hétfő

Prológus

Sziasztok! :) Végre megérkezett ez is! Remélem, tetszeni fog. Bár... szerintem változtatni fogok ezen a hétfői részekkel, átteszem szerdára, mert fúú. :"D Későn érek ilyenkor haza... Jó olvasást! :) 
Ui. Ezer hála a már öt feliratkozónak *.* remélem, nem fogtok csalódni!



Egy hópehely szállt le London területére, majd társai rohamosan követték. Decemberben jártunk, karácsony közeledett. A nép teljesen megbőszült, az utcák zsongtak, hiszen mindenki a legtökéletesebb ajándékra pályázott. Hát, persze, hogy arra, hisz’ ki ne akarná látni szerettei arcán, hogy boldog, örül neki, és büszkén mutogatja minden ismerősének, hogy igen, ezt ő kapta. Ám én nem ezt tettem, míg szüleim, bátyáim mindenféle ajándékboltokat rohamoztak le, jobbnál jobb akciókat keresve, addig én otthon ültem a szobámban a gépem előtt, egy üveg Topjoy-jal, és vártam, hogy valamelyik idióta vegye a fáradtságot, hogy írjon nekem egy rohadt üzentet. Mivel unatkoztam, baszottul. Utáltam az ünnepeket, különféle okok miatt, de a főbb ok az volt, hogy mindenki egy időben volt itthon, és próbálták játszani a tökéletes családot. A szobám kék falán megvillant egy kis fény, mely az ablakomon szűrődött be; megjöttek. Felálltam, lassan, akár egy lajhár megtettem a parkettán a körülbelül öt métert az íróasztalom és az ablak között, hogy egy pillanatra kilessek az ablakon; lent a garázs előtt parkolt le édes jó apám a fekete telepjárójával. Egyszerre csapódott ki mind a négy ajtó: előröl, az ősök pattantak ki, hátulról a két idióta bátyám, akik ikrek is. Mindkettő imádja egymást, ezért ugyanúgy is öltöznek. Ahogy onnan fentről elnéztem akkor fekete, férfi szövetkabátot viseltek, ilyen színű, direkt rongyos, szűknadrággal, és egy „menő” bakanccsal. Anyámon is végig néztem: szokásos barna szövetkabát, nőies lábait kiemelő, világoskék nadrág, térdéig érő, fekete, tűsarkú csizma. Apám… Ó, apám! A kis buzi képű… Jó, tudom, szépen beszélek róla, de megérdemli. Üzletember, és talán öltönyben is alszik, hiszen akkor sem volt más rajta: zakó, ing, lakkcipő, szövetnadrág. A csomagtartóból kezdtek el kipakolni, én megforgattam a szemem, és inkább visszaültem a gépem elé. Kibontottam egy újabb üveggel, megnéztem a kupakot, mivel akármennyire is hülyeségeket szokott írni, azért viccesek: Akkor jó az ünnep, ha teljes a család. Na, menjen már valamerre! Teljes a család, mi? Jobban örülnék, ha egyedül marathatnék inkább. Egy pityegés zavarta meg az elmélkedésem a monitor felöl: valaki volt oly' kedves, hogy írt nekem. Ránéztem a szinte már retináimat kiégető, tavalyi gyártmányú HP-re, kéken villódzott Blake neve. Na, vajon mit akarhat? – nyitottam meg, a szemem forgatva. "Volt házi a szünetre? Ó, amúgy, szia!" Sóhajtva fogadtam, hogy egyetlen igaz barátom sincs, legalábbis olyan, aki nem csak akkor keres, ha valami kell neki. "Haveromnak" leírtam egy nemet, majd inkább ki is jelentkeztem. Csak a pumpám megy fel ezzel a közösségi oldallal. Forogtam egyet a forgós székemmel, amit általában az irodákban szoktak használni, majd inkább felállva lementem a nappaliba. Ekkor lépett be az én drága családom, egy rakás cuccal a kezükben. Csak teljen már el ez a rohadt szünet, marhára utálom. Ilyenkor kell költeni mindig a legtöbbet, ilyenkor van általában a legnagyobb veszekedés, és a legnagyobb megjátszás. Most is, mindnek fülig érő, hamis vigyor pompázott a képén, ámde azt egyik sem vette észre, hogy én ott állok. Hát, persze, hogy nem, hiszen kész csoda, ha lejövök a szobámból, mivel az egyedüllét is kellemesebb, mint ilyen emberekkel tölteni bármit is.

 – Sziasztok – szólaltam meg végül, mire mind felém kapta a fejét.


– Szia, kedvesem – pakolt le gyorsan anyám, odajött hozzám, és egy futó csókot nyomott a homlokomra, amiért száz, hogy tűz vörös rúzsa miatt ottmaradtak az ajkai nyoma.

 – Csá, öcskös – méltatott köszönésre az én pár perccel idősebb bátyám, Agustin. Herold, az ikre is biccentett nekem, de többet nem is figyelt rám, testvéréhez szaladt, hogy makulátlan, világosbarna hajúkat –, ami az én családomra jellemző, tehát mi vagyunk a barna család, jeje – ugyanolyanra igazítsa.

– Caleb – szólított meg apám, miközben a szatyorból pakolt ki a hűtőbe. Unottan hümmögtem neki, de ő választ nem adott, ezért odamentem hozzá, hátha úgy elmondja kínját. – Ha megkérhetlek, akkor ezen az ünnepen ne viselkedj annyira antiszociálisan, mint, ahogy általában. Anyádnak ez fontos – mondta egészen halkan, hogy rajtunk kívül senki más ne hallja. Dacosan bólintottam, és próbáltam segíteni elpakolni az ezüst színbe pompázott, beépített hűtőbe. Antiszocnak tart a saját apám, ch... Inkább nézne magára vagy a két kis kedvenc fiacskájára, akik úgy néznek ki néha, mint a rossz buzik. Mindegy, nem érdekel. Apám is olyan, akár sok ember; okoskodik, mivel ő már átélt jó pár dolgot, ezért azt hiszi, tapasztalt, de hatalmasat téved. Sosem fog annyi mindenen átesni, keresztülmenni, hogy ellásson engem a "tanácsaival". Tudom, mit teszek, kilencedikes fiú vagyok, van annyi eszem, hogy nem adok apám okosságaira. Tovább tanulásnál is rá hallgattam volna, akkor most valami hülye kis üzleti szakon ücsörögnék, meg magolnám az ÁFA számításokat. Szerencsémre magam döntöttem, ezért megjelöltem azt a gimnáziumot, amelyiket egyik osztálytársam sem. Ha új iskola, akkor új környezet, a múltat magam mögött szerettem volna hagyni. Benéztem a hűtőbe, szerencsémre vettek nekem Topjoy-t. Nem tudom, miért, de annyira ízlik az az ital, hogy éjjel-nappal innám.

– Anya, mi elmentünk! – köszöntek el testvéreim, majd távoztak is szerény hajlékunkból. Bizonyára a haverjaikkal lógnak, hisz úgy kafa a téli szünet, ha cimbikkel sétálgatsz, iszogatsz forralt bort és néha-néha megeresztetek egy hógolyó-csatát. Erre akaratlanul elmosolyodtam, hiszen elképzeltem, ahogyan Herold Agust képébe dob egy golyót, mire az a bolond a hidegtől felugrik, zöld szeme a dühtől csillog, támadójáé a boldogságtól, és kergetni kezdi, hogy visszaadja, amit ő kapott. Nem egyszer néztem végig eme jelenetet régebben, ám az utóbbi pár éve velük is romlott a kapcsolatom.

– Felmentem a szobámba! – jelentettem be, hátha valakit érdekel szülőim közül, hogy hol szándékozom tartozkódni a nap hátralévő részében. Felcammogtam a lépcsőn, közben izzadt tenyerem a fémkorláton végig húzva. Az emeletre felérve négy ajtóval találtam szembe magam, amelyek egymás mellett helyezkedtek el. Egyik az enyém, másik az ikreké, mivel ők képtelenek egymás nélkül aludni, másik kettő pedig vécé és a fenti fürdőszoba. Szüleim hálója lent található. Ebből a négy ajtó közül én az elsőnek a kilincsét ragadtam meg, aztán nyomtam le, hogy végre beléphessek abba a helyiségbe, ahol minden oké, semmi nyoma az árulásnak. Oda beérve az orromat megcsapta a tőlem megszokott kissé dohos szag, ami már nem is zavart, inkább lefeküdtem az egy személyes ágyamra, amely az ajtóval szemközti falhoz volt igazítva. Ablakom pihenő tárgyammal szemben helyezkedett el, polcaim a falon szinte mindenhol, kivéve azon a falon, amin az ajtóm van, mivel a mellett volt rögtön a szekrényem, a melletti falhoz igazítva pedig az íróasztalom, ahol a szerelmem élte mindennapjait, a gépem. Csak feküdtem az ágyikón, és azt figyeltem az ablakon keresztül, hogy a kis gyerekek mekkora örömmel szaladnak ki az utcára, hogy végre játszhassanak a hóban. Én is erre vágytam a tizenöt éves fejemmel, de egyedül ciki volna hóembert építeni vagy hógolyózni.

– Kissé aggódom érte – ütötte meg a fülem a lentről felszűrődő beszélgetés a anyám és apám között.

– Szerintem nem kéne – válaszolta apám. – Caleb csak ilyen, a srácok pedig olyanok. Nem lehetünk mind egyformák. – Nevem hallatára felültem, óvatosan kiosontam a lépcső tetejéhez, és ott foglaltam helyet. Már kiskorom óta megtaláltam ezt a módszert a kihallgatásra, de eddig még sosem buktam le. Innen tökéletesen rálátok a kanapéra, igaz, csak hátulról látom őket, ám el tudom képzelni, milyen arcot vághatnak közben.

 – De akkor sem kéne a családjával ennyire ridegnek lennie – aggodalmaskodott tovább anyám.

 – Kicsim, mit vársz, mit tegyek? – játszotta a jó férjet. Ch... Talán, ha normális, valóban családban élnék, akkor nem lennék ilyen. Sokszor hallom esténként is a beszélgetéseket, mind a bátyáimtól, mind a szüleimtől. Apámék legtöbbször a pénzről beszélnek, mennyit költöttek aznap, és mire. Ha nem pontosan jön ki, akkor pedig jöhet a veszekedés, amit azt hiszik, nem hall senki, de nagyot tévednek. El tudom képzelni, hogy anya hányszor aludt el emiatt sírva... Testvéreim pedig a csajokról dumálnak, na meg arról, mennyire szánalmas vagyok. Pontosan, egyáltalán nem értem, miért öten vagyunk, ők négyen tökéletesen egy családot alkotnak, de én valahogy mindig kilógok a sorból.

 – Csak kérlek, beszélj vele – nézett az asszony hites urára, majd megölelték egymást. Sóhajtottam egyet, mivel úgy tűnt, most komolyan aggódtak értem. Talán meg próbálhatnék kevésbé ellenszenves lenni velük.

 – Sziasztok – álltam fel, így felfedve magamat is. Mindketten egyből felém fordultak, anyu letörölte a könnyeit, és elmosolyodott. Néha túl érzékeny, néha igencsak megjátssza a jó szülőt, néha elegem van belőle, néha csak tényleg aggódik értem... De én vagyok olyan idióta, hogy nem tűnik fel egyik sem. – Nos? – tártam szét tanácstalanul a kezem. – Mit eszünk ma? – Felnevetett, de apám továbbra is szigorúan meredt rám. Figyelmen kívül hagytam, nem foglalkoztam inkább vele, ehelyett odamentem az egyetlen nőhöz a családban, és berángtam a konyhába, hogy sütsünk valamit, hisz holnap szent este. Örömmel előkészítette az alapanyagokat a kókuszgolyóhoz, én pedig most kivételesen élveztem, hogy segíthetem. Igaz, nem valami nagy családi program volt, hiszen csak ketten csináltuk, mégis élveztem. Talán néha jobb a kevés, mint a több.

* * *

Végül egészen estig sütöttünk mindenféle karácsonyi süteményeket, és amikor a srácok hazaértek a felét el is pusztították. Jó, ez erős túlzás, de legalább ízlett nekik. Emiatt nem is nagyon vacsoráztunk, nem mintha amúgy szoktunk volna. Este mindenki azt eszik, amit talál. Komolyan, tök olyan, mint valami túlélő tábor. Fürdés után a hűtőből vettem ki még egy üveg Topjoy-t, és azzal vánszorogtam fel a szobámba gépezni. Beüzemeltem a kicsikét, miközben felbontottam az innimet; Hallgasd meg a kedvenc számodat.
Megforgattam a szemem, ezek az üzenetek napról napra hülyeségebbek. Beleittam a százszázalékos almalevembe, majd bejelentkeztem Facebookra. Volt kettő üzenetem! Gyorsan megnyitottam: az egyik Blake volt, megköszönte, hogy segítettem neki, másik pedig Avary.

Szia! Sorry, ha zavarlak, de muszáj ezt leírnom, mert nem bírok magammal. Bevallom, kissé haragszom rád, mivel az iskolában állandóan rajtam lógsz, de egy "élsz, nyomi?!" üzenetre sem méltatsz a szünetben. Öregem, rohadt idegesítő ám, remélem, tudod. Reagálj. Szia!

Elkerekedett szemmel bámultam a monitort, sosem gondoltam volna, hogy pont Avery-től kapok ilyesfajta üzenetet. Azt hittem, ő is olyan, mint a többi, de úgy tűnt, ö is ugyanúgy érezhet, ahogyan én, csak nála elpattant a cérna és írt nekem. Rendkívül röstellem magam emiatt, hiszen pontosan tudom, milyen érzés ez.

Szia! Kérlek, ne haragudj rám, mostanság nem vagyok épp jó kedvemben, ezért nem is írok senkinek. Tudod, nem akarom senkin levezetni. De komolyan ne haragudj... Ünnepek közt tali?c:

Remélem, komolyan nem haragszik, és elhiszi a kis füllentésem. Jelenleg nem volt elérhető, bizonyára jobb elfoglaltságot talált arra, hogyan üsse el az idejét. Én sem szándékoztam ezen az oldalon lógni tovább, lassan már ideje volt lefeküdni.


* * *

Másnap elérkezett a várva várt Szent Este. Kora reggel, amikor felkeltem első utam a gépemhez vezetett. Érdekelt, visszaírt- e Avary. Nem, egyetlen üzenetem sem volt, lehet, még nem volt fent. Mindegy, majd reagál talán – jelentkeztem ki, majd lementem a nappaliba, ahol már állt a fel nem díszített fenyőfa. Jó anyám azt méregette, nem- e ferde, apám próbálta úgy forgatni, hogy a fal felé forduljon a csúnyábbik fele, Agustin pedig a fehér zongoránknál ült, ami közvetlenül a kandalló mellett helyezkedett el, ami teljesen felesleges, mivel központink van. Leültem a kék garnitúránk kanapéjára, és szüleimet kezdtem el nézni. Az előttem lévő üveges asztalról elvettem egy szórólapot, azt kezdtem el hajtogatni repülővé, amit végül a velem szembe lévő tévének dobtam, ami a falon volt, és a készülődő fa mellett. Apám rosszallóan rám nézett, anyám csak felnevetett, Agust pedig elkezdett valami kellemes dallamot játszani.

 – Annyira ügyes vagy – könyökölt Herold a zongora tetején, árgus szemekkel idősebbik felét figyelve. Zöld íriszeivel lágyan szemlélte bátya hosszú ujjait, amint leüt egy-egy billentyűt, ezzel valami csodát varázsolva a hangulatba.

 – Köszönöm – mosolyodott el lustán, ő is testvére szemébe mélyesztve a sajátját. Így szemeztek, miközben az idősebbik valami karácsonyira váltott. Én majd' kidobtam a tacsott, hiszen hiába ikrek számomra fel sem fogható a köztük lévő komoly kapcsolat.

 – Teljesen elámulok tőled – dicsérte tovább Herold.

– Ugyan, te sokkal jobban hegedűzöl – vigyorgott rá kissé zavarban. Látszott rajta, hogy boldoggá teszik eme szavak, de komolyan már! Hányok tőlük, menjenek szobára!

– Fiúk, mindketten egyszer nagy zenészek lesztek – szállt be az ünnepi nyalizásba apám is. Megforgattam a szemem, felálltam, és inkább bementem a konyhába, ahonnan szerváltam egy dinnyés Topjoy-t meg egy kakaós csigát. A konyhából nyíló boltíves ajtón keresztül eljutottam az étkezőbe, ahol majd' megvakítottak a hófehér falak, amin a mi, gyerekek képei lógtak. A helyiség közepén volt egy kör faasztal, körbe hat székkel. Ott rögvest helyet is foglaltam, felbontottam az innim, de a kupakot most már meg sem néztem, mai zongorás nyalizás után nincs kedvem ehhez. Beleittam az üdítőmbe, majd enni is kezdtem. A nappaliból nevetés zengett fel, aztán éneklés, és egy újabb karácsonyi dallam. Annyira fura... Most olyan kellemes minden, mintha tényleg, komolyan egy család lennénk. Hm, meg tudnám szokni – gondoltam mosolyogva. Most valahogy nem vágytam fel a szobámba, örömmel hallgattam, ahogy kint jól elvannak. Minden egyes falatom mosolyogva ettem, míg Herold utánam nem jött, hogy azonnal öltözzek fel, elvisz kocsikázni. Rosszallóan néztem rá, mivel nem szoktunk PONT mi beszélgetni, nemhogy kocsikázni. Pfff! Szóval tuti valami baja van – sóhajtottam, majd elhúztam a belem, hogy magamra kapjak egy nadrágot, fehér pólót, farmert, fekete zoknit, kondim és a kabátom. Mire elkészültem a fa még mindig csupaszon állt, Agust személyre szabott valami kottát, Herold pedig már kocsi kulccsal várt a kijárati ajtóban.

– Apa, elvittem a kocsit! – kiáltotta, mire apám egy rendbennel lerendezte. Kíváncsi vagyok, vajon nekem is zokszó nélkül odaadná a szíve csücskét? Haha, jó vicc, Caleb, jó vicc! Bátyám megragadta a csuklóm, betuszkolt az anyósülésre, indítás, aztán gáz, és már úton is voltunk a testvéri együttlétnek. Ezzel nem is volna gond, ha; egy, mi valaha együtt lennénk, kettő, Agust nélkül el tudna menni valahová, három, hahó, mi utáljuk egymást! Míg én szíves örömest mentem orosz-spanyol tagozatos gimnáziumba, addig Agustint felvettek valami irodalmi hat osztályosba, ahová sajnos Heroldkát nem, ezért ő várt nyolcadikig, és így ment egy zeneművészetibe hegedülni. Ezért is utál, engem jobb iskolába vettek fel, mint őt, így több közös pont van bennem az ikrével, akire megszállottan hasonlítani akar.

 – Na, jó, mi a baj? – nyögtem ki három perc elteltével. Egy pillanatra rám nézett, majd vissza az útra.

 – Ezt én akartam kérdezni – válaszolta a tőle megszokott nyugodt, már férfiassá mutálódott hangjával. Kissé meglepődtem válaszán, hiszen ez azt jelentette, érdeklem, és a köztünk lévő harag nála már nem tart.

– Semmi – erőltettem magamra egy mosolyt. Valóban nincs bajom, ugyanúgy viselkedem, ahogyan általában, de mostanában - vagyis tegnap meg ma - szokottnál népszerűbb lettem itthon. Lehet, hogy tényleg összehozza az embereket az ünnep, vagy legalább nem hagyja, hogy szívják egymás vérét. Bratyó feszülten koncentrált arra, hogy az utat figyelje, ne rám, miközben a kormányt markolászva rám ordít, hogy mondjam végre el, nem szereti, ha nem ő van középpontba. Erre csak felnevettem, hisz olyan Herold ült mellettem, akár régen, amikor gyerekek voltunk. – Szerintem Avary haragszik rám – böktem ki, feladva a harcot a némaság ellen, miszerint csak a posztereimen szereplő nőkkel szándékozom valamilyen kommunikációt létesíteni.

 – Avary? – vonta fel a jobb szemöldökét értetlenül. Bólintottam. Mi olyan érdekes ezen a néven? – Mit szoktatok ti csinálni? – kérdezte furán húzva a száját. Hörögtem egyet; hiába esik olyannyira kellemesen, hogy foglalkoznak velem, akkor sem szeretnék kitálalni a bátyámnak, hogy mit szoktam a haverjaimmal csinálni. Kissé zavartan fészkelődni kezdtem, a havas tájat figyeltem; azon kezdtem el gondolkodni, vajon hol vagyunk. Ám ekkor ismét elkiáltotta magát, hogyha továbbra is játszom a némát, akkor tesz arról, hogy az is maradjak. Ilyenkor ismét olyan hülyeség futott át az agyamon, hogy most meg akar erőszakolni, ezért a sokktól némulok meg, vagy egyesével tépkedi ki a hangszálaimat.
    
 – Pletykálunk, néha megcsinálom a haját, amikor megkér, elkísérem randizni, de különben deszkázunk meg ilyenek – vontam meg nem törődöm stílusba a vállam. Elvigyorodott, úgy, hogy szinte, mint a harminckét foga megcsillant, illetve már nem markolta annyira a kormányt. Azt hiszem, valami olyat mondtam, amit nem kellett volna...

 – Akkor jól gondoltam, nem nő, csupán egy buzi. – Az utolsó szavára felhorkantam, mivel nem szeretem, ha valaki, még ha az a testvérem is, így beszél másról, főleg, ha nem tehet arról, hogy olyan, amilyen. Tudom, most játszom Teréz anyát, de nem tehetek róla, allergiás vagyok az ilyesmire. Kicsit jobban összehúztam magam, az ablaknak támasztva a fejem válaszoltam.

 – Ő lány.

– Hohohohoho! – játszott Mikulást. – Micsoda fejlemények, gyökér – fordult felém egy pillanat erejéig vigyorogva. Én csak morcosan néztem őt, majd az utat, ami már kezdett ismerőssé válni. Szekálás, na, az, amiben te verhetetlen vagy, idióta! Meg a jó hangulat tönkre tételéhez is van elég sok tehetséged. – Szóval ez a szívbaja – váltott mosolyra, amitől a lányok, talán Agustin is elolvadt volna, de én voltam a gonosz bácsika, és elraboltam, hogy csak nekem mutassa a tűzforró hőmérsékletű mosolyát, amivel sikerül egyes embereket szilárd halmazállapotúról, folyékonnyá változtatni.

– Nem tetszik vagy ilyesmi, mielőtt elmennél a szomszédhoz, hogy elhívd a lagzira – válaszoltam kissé felhangon, amit meg is bántam, mert ő most kedves volt velem, a maga módján.

 – Ugyan, ne játszd itt a szűz, megkeseredett papát – legyintett le. – Valld be, feláll rá – érkeztünk meg a mi utcánkba.

– Csak haver, fogd fel, és legfeljebb a hajam áll fel tőle, nem az. – Amint leparkolt én rögvest ki is szálltam mellőle, kész átok vele kettesben lenni. Gyorsan becsaptam a kocsiajtót, amikor ő kiszállt én már a bejárat felé tartottam.

 – Öreg, egyet ne felejts – szólt utánam. – Fiú és lány között barátság nincs.

* * *

 Végül a napom mégis a szobámba töltöttem a gépem előtt, várva Avary reagálását, de hiába volt fent, hiába látta, nem válaszolt. Megértem, egy kétszínű fasz vagyok. Oldalt lila, felül kék. Blake sem írt azóta, még annyit se; Boldog Karácsonyt! Tch, hihetetlen. Egyszerűen nem tudom felfogni az ilyen emberek gondolkodását! Ha egyszer mindig ő segít nekem, mindig ő vele tudom megbeszélni a dolgokat, csak egyértelmű, hogy szünetben hiányolom, nem? De nem, lehet, ezt csak én gondolom. Sőt, szerintem más emberek már megszokják, hogy mások oldják meg helyettük a dolgokat, ezért nem is kötődnek senkihez, mert mindig váltogatja a lelki társát. Pff, semmirekellő ember – gondolom én, amikor ugyanezt tettem Avary-vel, aki volt olyan édes, hogy a képembe is vágta pont karácsonykor. Ez a Herold is felhúzta az agyamat, nem hiszem el, hogy ennyire régi módú; fiú és lány között igenis van barátság, mond bárki bármit. Élő példa vagyok, Avary nem az egyetlen lány haverom, és nem, mégy egyet sem fektettem meg, szóval maradjon csendben! Ó, basszus, így kellett volna megmagyaráznom neki! Csessze meg! Mindegy, majd a legközelebbi alkalomkor, ami ezeröt év múlva lesz.

– Caleb, gyere, ajándékozunk! – kiáltott fel anyukám a szobámba.

– Megyek! – kiáltottam vissza. A szekrényemből kihalásztam pár aranyozott csomagolópapírral beborított dobozt, amiben az általam vett ajándékok rejtőztek. Lecenmeregtem a nappaliba, ahol a fa már csodaszép díszekkel állt, különféle karácsonyi égősorokkal kiegészítve. Az ikrek kanapén ültek, ő kezükbe is ajándékok díszelegtek, fejükön Mikulás sapka volt. Szüleim pedig még a fát finomították.  

– Rendben, gyerekek – fordultak meg. – Mielőtt ajándékozhatnánk, be kell, jelentsek valamit – mosolygott anya. Unottan a falon kattogó órára pillantottam; nem sokára éjfél... Na, mi is korán rendezzük le az ilyesmit.

 – Mondd máár! – kezdett ülve ugrálni Agustin, akár egy gyerek, aki nem bír magával.

 – Jó-jó – nevetett fel a nőszemély, majd apuval összemosolyogtak. – Kistestvéretek lesz! – jelentették be boldogan, mintha az olyan hű, de örömteli hír lenne, hogy egy újabb személyt kell megtűrnöm magam mellett. Testvéreim felpattantak, puszi-puszi, gratuláció, nevetés, öröm. Én csak ott álltam, teljesen sokk alatt, néztem az idilli képet, és erősen próbáltam tartani a dobozokat, nehogy leessenek a kezemből, és magamra vonjam a figyelmet.

– De hol lesz a szobája? – csúszott ki a számon az egyik gondolatom a sok közül.

– Hülye, hát elköltözünk végre Dublinba, mint amit régen is terveztünk, mikor te kicsi voltál – közölte velem nyersen a tényeket Agustin. Szüleim bólintva támasztották alá, hogy bizony, ez így lesz, de arra egyik sem gondolt, hogy talán nekem nem tetszik az ötlet. Mi több! Minden erőmmel ellenzem! Itt vagyok tizenöt évesen, mióta az eszemet tudom itt éltem, itt van a suli, a haverok és Avary! Szegényke teljesen kibukna, ha itt hagynám a nyomikkal. Meg amúgy is! Dublin Írország, ki akarna pont ott élni? Meg... Egy kistestvér? Egy? Vagy talán több? Ki tudja, talán nem is lett volna rossz, ha utánam anyám leköteti magát. Vagy vetesse el! Nincs szükségünk plusz egy éhes szájra. De egyébként is, nem túl vének az ilyenhez?! Mellkasomhoz öleltem az ajándékokat, lesütöttem a szemem, majd szégyenemre előbukkantak a könnyek.

 – Neked mindig el kell rontanod mindent – vágta a képembe apám, mire rákiáltottam, hogy hagyjon békén, rögtön azután pedig felcsörtettem a szobámba, hogy kicsit megnyugodjak. Az óra éjfélt ütött, kintről a Télapó csengettyűje hallatszott be. Én bevágtam magam mögött az ajtót és mindent eldobva magamtól az ágyra vetettem magam. Miért? Miért kell nekem mindig meglepetést okozni? Főleg ekkorát! Utálok mindent... Elegem van... – Hé, fiatalember! – kezdett apa az ajtómon dörömbölni, de én nem is figyeltem rá. Csak néztem ki az ablakon, ahogyan az előttünk lévő házon a kinti égősorok felkapcsolódnak, így tökéletes hangulatot adni az ünnepnek.


– Bárcsak tudnám mi lesz velem az nap... – motyogtam inkább magamnak. Talán akkor nem érnének ilyenek... – gondoltam könnyel a szemembe, és nem sokkal később, elaludtam.